Transz-Szibéria

A Vlagyivosztok peremén megbújó Phenjan étteremben nem átallják amerikai Coca-Colával felszolgálni az észak-koreai konyha remekeit, és a falakon is virágzó erdők kapnak helyet Kim Dzsong Il portréja helyett. Az elektromos gitárt ragadó pincérlány mosolya azonban átad valamit a disszidált koreaiak által hátrahagyott diktatúra levegőjéből. Meglátogattuk Oroszország apró Észak-Koreáját.

Vodkát szimatoló öregasszonyokkal és a tengerhez tartó, nyár végi nyaralókkal búcsúzik tőlünk a 9288 kilométeres transzszibériai vasútvonal, amelyről egy utolsó, a naplementében elzötyögő búcsút mondhattunk a vonatablakban integető nyírfaerdőknek. A vonatról leszállva pedig az utazás végéhez méltó emlékművel fogad minket az utolsó város, Vlagyivosztok.

Kínai áruk és kínai vendégmunkások árasztják el az orosz Távol-Kelet központját, Habarovszkot, ahol amuri partizánok helyett már csak kínai teherhajók lengetik a vörös zászlót. A hajóskapitány egy elvesztett szigeten kesereg, a helyi fiatalság a legális csempészetből igyekszik hasznot húzni, Putyin feje pedig főhet, hogy hogyan tartsa meg hatalmas, de szinte lakatlan területeit Moszkvától hét időzóna távolságban.

Kicsípett belvárossal, folyóparti sétánnyal, új iskolával és zsinagógával próbál újra vonzóvá válni a zsidók kelet-szibériai miniországa, a Zsidó Autonóm Régió. A kis terület fővárosában, Birobidzsánban a helyiek szerint ma újra jó zsidónak lenni, és bár Sztálin keleti kánaánjának ötlete a maga idejében csúnyán megbukott, ma mi is találkoztunk olyan zsidó családdal, aki Izraelből tért vissza a Bira folyó partjára.

Egy 39 órás vonatút egy üvöltő kétéves kislánnyal és néhány levakarhatatlan kisiskolással az ember oldalában rémálomnak is tűnhet. Mi viszont szenvedés helyett teljesen belemerültünk az orosz családi élet bugyraiba, és az út végére egy új rajongót is szereztünk a magyar nyelvnek.