A Vlagyivosztok peremén megbújó Phenjan étteremben nem átallják amerikai Coca-Colával felszolgálni az észak-koreai konyha remekeit, és a falakon is virágzó erdők kapnak helyet Kim Dzsong Il portréja helyett. Az elektromos gitárt ragadó pincérlány mosolya azonban átad valamit a disszidált koreaiak által hátrahagyott diktatúra levegőjéből. Meglátogattuk Oroszország apró Észak-Koreáját.

Vlagyivosztok, a transzszibériai vasútvonal végpontján fekvő orosz város rengeteg izgalmat rejt, de egy külpolitikai újságírónak mégis az mozgatja benne a legjobban a fantáziáját, hogy csupán egy köpésre fekszik Észak-Koreától, a világ legzárkózottabb, legmegközelíthetetlenebb országától. A tengerre néző szálloda erkélyén mélázva nehéz megállni, hogy a dél felé elnyúló partvonal távolabbi magaslatait már a sztálinista diktatúra területénekképzeljük. Mivel a határ Vlagyivosztoktól mintegy 100 kilométerre délre van, ez a képzelgés sajnos alaptalan, de szerencsére gyorsan kiderül, hogy nem kell a határig elmenni, ha egy csepp Észak-Koreát akarunk tapasztalni.

A város déli csücskében, a vasútállomástól csupán 4 buszmegállóra egy tenyérnyi Phenjan bújik meg: Észak-Korea fővárosának neve alatt egy szálloda földszintjén koreai éttermet üzemeltet egy Észak-Koreából érkező asszony. Útikönyvünk csupán annyit ír, hogy a diktatórikus országból „újonnan érkező” emberek futtatják a helyet, de ebből nem derül ki, hogy határon átszökő menekültekről, vagy a hatalom tudtával Vlagyivosztokban tevékenykedő küldöttekről van-e szó. Amennyire ugyanis mi tudjuk, onnan más módon nem lehet kisétálni: egyértelmű tehát, hogy ott a helyünk, és meg kell néznünk magunknak ezeket az észak-koreaiakat.

A Phenjan étterem bejárata

Kim Dzsong Il sehol

Ahogy a Vlagyivosztok dombjain átzötykölődő minibusz letesz minket az étterem kapujában, egy dolog azonnal egyértelművé válik: itt nem fogunk Kim Ir Szenről és Kim Dzsong Ilről, az ország hajdani nagy vezéreiről idealizált szobrokat és freskókat látni, és az étterem a vörös lobogók alatt vonuló észak-koreai munkásnépet sem dicsőíti propagandaposzterekkel. Az ajtó két oldalán két középkori koreai harcos szobra áll őrt, bent pedig koreai népi viseletbe öltözött pincérlányok sürögnek a kézzel festett, fantasztikus falfastmények előtt.

A faparavánokkal elválasztott étkezőfülkék körül idealizált koreai táj néz vissza ránk a falakról: erdők, virágzó fák, vízesések és kis koreai szentélyek. Az asztalokon valódi vörös rózsa, koreai fémtálka és evőpálcika: a vlagyivosztoki Phenjanban, úgy tűnik, olyannak szeretnék megmutati Észak-Koreát, amilyen sztálinista vezetői nélkül lehetne.

A tájképet kézzel festették, tapinthatóak az ecsetvonások

Sertéscsíkok és Coca-cola

A Phenjanból származó tulajdonosnő érkezésünkre néhány angol szót is kicsikar magából, de azért inkább erős koreai akcentussal átitatott angol és orosz szavak keverékével próbálja elmagyarázni, mi a hely specialitása. Igazából mindent ajánl, ami a képekkel illusztált étlapon sorakozik – a bőség zavarán az sem segít, hogy minden oda van írva angolul is.

Mivel életünkben nem ettünk koreai ételeket, nem vállalkoznánk az észak-koreai konyha bemutatására egyetlen próbálkozás után: legyen elég annyi, hogy itt a levesbe bambusztól főtt zöltségeken, szalonnán és húsokon át mindent belevágtak, csípett, mint az istennyila, és egy kis tálka főtt rizst is bele kellett lapátolni fogyasztás előtt. A főétel előtt kérés nélkül öt különböző salátát is kohoznak, közte gyanús tengeri moszatot és isteni savanyított hüvelyes babot is. A két választott főételnek pedig a neve és a fűszerezése ugyan más volt, de láthatóan ugyanabból készült: pirított sertéshúsdarabok sült paprika, hagyma, paradicsom és egyéb zöldségszeletek közé keverve.

Észak-koreai leves rizses tálkával

Talán jogosan kétkedünk benne, hogy a rendszeresen éhínségekkel súlytott Észak-Koreában ilyesmi lenne a nép mindennapi eledele, de ezt nem is mondta senki. Az étterem láthatóan felső kategóriás Az észak-koreai valóságot pedig a legstílszerűbben az ételekhez felszolgált itallal fricskázza: előbb dél-koreai sört, majd ördögi amerikai Coca-Colát szörcsölhettünk a Phenjanban.

Elektromos gitár a kedves vezetőnek

Az est fénypontja azonban megsem ez, hanem amikor az egyik pincérlány hónaljig érő koreai szoknyájában a pulthoz libben, majd a háttérzenét lekapcsolja, és egy elektoromos gitárt vesz elő a pult mögül a vendégek szórakoztatására. Mire kettőt pislogunk, a gitár bedugva az erősítőbe, és a lány elképesztő ügyességgel a húrok közé csap. Az összhatást azzal teszi teljessé, hogy a dallamot monoton ringatózással, finom hajlongással és olyan erőltetett bájmosollyal kíséri, mint ha legalábbis a kommunista párt legfelső veztetőinek játszana születésnapi köszöntőt.



A pincérlány félelmetesen tehetséges játéka és a hozzá járó merev ringatózás egy pillanat alatt betölti a szobát Észak-Korea ijesztő lehelletével. Nagy különbség azonban, hogy a szám után felhangzó taps az étteremben az őszinte csodálat jele, és nem a végtelenségig begyakorolt kommunista vastaps. Pedig ő ahhoz szokhatott hozzá: mint az előadás után megtudjuk, a 23 éves lány Phenjanban tanult játszani. „Zenész voltam Észak-Koreában” – bólint tétova kérdésünkre.

A lány azt is elmondja nekünk két tányér kihozatala között, hogy immár két éve Oroszországban él. Nagyon tapintatosan próbálunk érdeklődni affelől, hogy mégis hogyan jutott Észak-Koreából Vlagyivosztokba. A válasz szintén nagyon tapintatos. „Interesztno. Itt érdekesebb az élet” – mondja szemlesütve a lány.

Az tehát nem derül ki, hogy hogyan hagyja el Észak-Koreát egy ilyen fiatal, tehetséges zenész, és az sem, hogy vajon játszott-e korábban a most új kulturális programot hirdető vezérnek, Kim Dzsong Unnak. De azt elmondja, hogy nem akar örökre pincér maradni, szeretne zenészként karriert csinálni külföldön. És úgy tűnik, tapintatos érdeklődésünk sem bántotta meg: „Nagyon örültem, hogy megismerkedtünk” – hajol közelebb a száját szemérmesen eltakarva, szinte súgva, amikor éjfél előtt nem sokkal elbúcsúzunk. Drukkolunk neki, hogy talán első észak-koreai zenészként megcsinálja a szerencséjét a nagyvilágban.