Egy 39 órás vonatút egy üvöltő kétéves kislánnyal és néhány levakarhatatlan kisiskolással az ember oldalában rémálomnak is tűnhet. Mi viszont szenvedés helyett teljesen belemerültünk az orosz családi élet bugyraiba, és az út végére egy új rajongót is szereztünk a magyar nyelvnek.

Van, aki megállás nélkül, egyhuzamban nyomja végig a transzszibériai vasútvonal hat és fél napos távját, és van, aki sűrűn megszakítja, minden lehetséges megállót kihasználva. Bár mi az utóbbi menetrendet követjük, így is kivédhetetlen volt, hogy Csita után egy két éjszakát is magába foglaló, 39 órás maratoni távot iktassunk az útitervbe: az orosz távol-keleten ugyanis megnyúlnak a városok közötti távolságok. A több mint másfél napos zakatolásra a harmadosztályon fel is készültünk lelkiekben: bekészítettük az üveg vodkát, a legjobb úti képeinket, és vártuk, hogy milyen útitársat ad nekünk a sors.

A várakozásaink azonban kissé félresikerültek: a 39 órára sem izgalmas külföldi utazót, sem házi csemegéket betárazó, pletykás bábuskát, sem beszédes orosz alkoholistát nem kaptunk. A szemben lévő ülésre egy kétgyerekes anyuka tette le magát a karon ülő, 2 éves Anyutával és a művésznek készülő, 9 éves Gyianával, aki gyanakodva méregette az út porától már erősen szagló, érthetetlenül hablatyoló idegeneket. Nesze nekünk gyerekzsivaj, pelenkacsere, partedlis etetés, este 9-kor pizsomaosztás. Első pillanatra - számomra - elég ijesztő volt a helyzet, de aztán megtaláltuk a módját, hogy jól jöjjünk ki belőle.

Egy nappal később már szerves részei voltunk egy bűbájos orosz család hétköznapjainak. Amíg anyuka a mosdóban van, mi emeljük ki a kismajomnál is izgágább Anyutát az általa széttúrt családi sporttáskából. Amikor rájön a tízpercenkénti üvölthetnék, együtt csitítjuk Bandival, a gumihallal, amikor pedig eszeveszett visítások kezdődnek a puffasztott kukorica birtoklásából fakadó harcok miatt, még a Csitában vásárolt diákcsemegét is bedobjuk. Anyutának nagyon ízlik a gyanús, szárított gyümölcsre hajazó zöld izé, ami valószínűleg sosem látott gyümölcsöt.

Elképesztő élmény belülről, egy méteres távolságból megélni egy orosz család másfél napját. A nagylány, Gyia az érett nővér szerepében oktatja a kishúgot, de azért azt még nem tudja megakadályozni, hogy az ülésen ugráló kétéves egy fékezésnél le ne fejelje az asztalt. Az édesanya, Marija elképesztő érzékkel kezeli a két gyereket, hol nevetést, hol komolyságot kicsikarva a kezelhetetlennek tűnő kölykökből. A legmókásabb pedig az, amikor Anyutát azzal rémítgetik, hogy ha nem hallgat el, mindjárt jön a mérges tyotya, a provodnyica (a női utaskísérő), aki ekkora kövér, ilyen morcos, ilyen görbe ujjai meg karmai vannak, és hamm, keresztbe lenyeli a rossz kislányokat.

Míg Anyutát leginkább a levegőben himbálással és fel-le lóbálással tudjuk levenni a lábáról, a kis művésznek észülő Gyiát a gumihal és a magyar nyelv egyaránt le tudja nyűgözni. A csendes kislány először rajzolni kezdett minket a kis jegyzetfüzetébe, majd érdeklődve kezdte olvasni, ahogy útinaplónkat és a blogunkat magyarul írjuk a vonaton. Nem telt bele sok idő, jegyzetelni kezdte a rövidebbnek tűnő magyar szavakat, aztán – amennyire orosz nyelvtudásunk engedte – mélyreható beszélgetésbe is bonyolódtunk a magyar nyelv rejtelmeiről, és arról, hogy régen mért tanultak sokan oroszul Magyarországon, most meg miért nem.

Az eredmény: Gyia az út végére már büszkén alázza a hírünkre odagyűlő, Magyarországról kérdezősködő, levakarhatatlan kisfiúkat, Nyikitát és Jant is. „Ti tudjátok, mi az a Mojororszaag?” – kérdezi büszkén. Naná hogy nem, csak ő tudja. És leszállás előtt, a közös fotózkodáskor már azt ígéri, hogy ha nagy lesz, rendesen megtanul magyarul.


Gyia felmondja a megtanult kifejezéseket