Vodkát szimatoló öregasszonyokkal és a tengerhez tartó, nyár végi nyaralókkal búcsúzik tőlünk a 9288 kilométeres transzszibériai vasútvonal, amelyről egy utolsó, a naplementében elzötyögő búcsút mondhattunk a vonatablakban integető nyírfaerdőknek. A vonatról leszállva pedig az utazás végéhez méltó emlékművel fogad minket az utolsó város, Vlagyivosztok.

Szinte fáj belegondolni, hogy miután négy hét alatt teljesen összenőttünk a harmadosztályú orosz vagonok jellegzetes aromájával és kényelmével, Habarovszkban a közel 9300 kilométeres utazás utolsó vonatjára szállunk fel. A vonat, amelyen stílszerűen sikerült megcsípnünk a legrosszabb, folyosó és vécé melletti helyeket, szerencsére azért kárpótol egy utolsó átbeszélgetett és átmulatott éjszakával, mielőtt bezötyögne az egy hónapja kergetett végállomás, Vlagyivosztok pályaudvarára.

Ezen az szakaszon, ahol a szerelvény kelet helyett már délnek viszi a Szibériát maga mögött hagyó utazót, még egyszer utoljára végignézhetjük a naplementét a vonatablakból. A zavaros vizű folyók, mocsarak és nyírfaerdők fölött lenyugvó nap az immár tőlünk nyugatra lévő Kínába ereszkedik alá, és ahogy utána nézünk, tudjuk, hogy valahol a távolban, Kínán, Mongólián, Kazahsztánon és a Kaszpi-tengeren túl még csak délután kettőt mutatnak a budapesti toronyórák.

Itt, Vlagyivosztoktól egy ugrásra a vagonban is megváltozik a hangulat: ennek a szakasznak az utasai ugyanis már nem valami Isten háta mögötti szibériai városba mennek, hanem az óceánhoz, és ez az arcokon is meglátszik. Átellenben egy négyfős öregasszony-egylet függönyözi el a fülkéjét, és szovjet slágereket hallgatva, izgatottan karatyol egész éjszaka; kicsit odébb pedig két középkorú nő bont Martinit, hogy gyorsabban szálljon az idő a tengerhez való érkezésig.

Utolsó koccintás a harmadosztályon

Mindenki strandolni, pihenni megy, kihasználni a nyár utolsó napjait, mielőtt jön az ősz és a dermesztő tél, amikor még itt, délen is befagy a tenger. Azt mondják, ilyenkor augusztus végén nem olyan hideg a víz, csak a cápákkal kell vigyázni. Aztán kiélvezhetünk egy utolsó lelkes rácsodálkozást, amikor ismét kiderül, hogy a világ másik végéről érkeztünk, a lelkesedést pedig csak megkoronázza, ahogy szóba kerül a táskánkban lapuló fél üveg vodka. „Mi? Kinek van vodkája? Ki mondta, hogy vodka?” – dugja elő a szó hallatán elképesztően aranyos orrát egy hatvanat bőven megjárt öregasszony a szemközti ágyat takaró függöny mögül.

Az sem veszi kedvét, hogy kiderül: a vodka sajnos a habarovszki hűtöben maradt. A másik ágyon ülő nők Martinijéből jut mindenkinek, és egy fiatal, egyedülálló anya bele is kezd a sztoriba. „Sajnos a vonaton nagyon nehéz jó pasit találni, és az orosz férfiak a tengerparton is csak szédítik a nőket, mind házas, és este megy haza az asszonyhoz” – tudjuk meg a tanulságos történet végén.

Reggel aztán, az utolsó pártucat kilométeren már üres a vagon, kora hajnalban mindenki leszállt a várostól távoli, tiszta vizű fürdőhelyeken, csak néhány kósza lélek zötykölődik be velünk a hosszú félsziget végén fekvő Vlagyivosztokba. A vonat az utolsó órát már egy hosszú, keskeny tengeröböl mellett teszi meg, ahol lélekben felkészülhetünk az óceán szagára. A vonat végéből számoljuk az utolsó kilométereket jelző táblákat, aztán a szerelvény beáll. Végállomás.

Vlagyivosztok tengerparti vasútállomása mögött párszáz méterre óceánjárók horgonyoznak, és a szemközti dombról Lenin (ki más?) izgatott mozdulattal nyújtja ki felénk a karját. A vágányok között, a peronon pedig a 9288 kilométeres transzszibériai vasútvonalnak emléket állító oszlop hirdeti büszkén: itt ér véget a Moszkvából induló hatalmas utazás, a híres transzszibériai vasútvonal.

"Itt ér véget a nagy transzszibériai vasúti fővonal Moszkvától 9288 kilométer távolságra"