Kisgyerekek és felnőttek is megmásszák a szovjet történelem sorba állított tankjait Csitában, az orosz távol-kelet kapujában, ahol nyüzsögnek az orosz katonák, turistának viszont igazán nem sok keresnivalója van. Egy szigorú tekintetű, kemény kőből faragott Lenin uralja a várost, kínai piacok műanyagszaga terjeng, és egy titokzatos zöld cső is felbukkan.

Ahogy a burjátok földje után fokozatosan behatolunk az orosz távol-keletre, ismét hatalmasat változik a táj és hatalmasat változnak a városok. Tizenkét órás éjszakai utazás után a hajnali vonatablakból az az érzésünk, hogy már kifele megyünk Szibériából: a sűrű, hófehér nyírfaerdők helyett sötét fenyvesek szabdalják a tájat, amelyben csak nagyritkán tűnnek fel az elszórt falvak, kisvárosok. Itt, utunk legelhagyatottabb szakaszán, ahol a vonat már a kínai határral párhuzamosan fut több ezer kilométeren át, úgy tűnik, megállt az idő.

Amikor a vonat beáll a helyi nagyváros, a 370 ezer fős Csita vasútállomására, az érzés még tovább erősödik. Az állomás falát díszítő kommunista mozaikok eddig is sok szibériai városban idézték meg a múlt szellemét. Itt viszont a vasútállomáson nyüzsgő egyenruhás katonák, tisztek és közlegények tömege is rákontráz erre, olyan hatást keltve, mintha visszaugrottunk volna valahova a hidegháború korába.

Múltba kacsintó kőlenin

Csitában mindössze egyetlen napot töltünk, és azt is azért, mert egyedül itt tudunk megpihenni a Szibériát átszelő utazás leghosszabb szakasza, egy 39 órás, másfél napos egybefüggő menet előtt. A város azonban a semmi közepén nem sokkal kecsegtet: az útikönyv is csupán néhány katonai múzeumot és a Szibériába száműzött dekabristák néhány paneltornyokkal körbenőtt házát tudja felajánlani. A távol-keleti katonai központban a szovjet hatalom nem a turistalátványosságok építésével volt elfoglalva a 20. században, és egy nap alatt a várostól délre található buddhista kolostorok is elérhetetlennek tűnnek. Azokhoz taxival is több mint 4 óra az út oda-vissza.

Ahogy az állomásról kiérünk, buddhista kolostorok helyett egy halványkék, aranykupolás ortodox katedrális jön szembe először, ezen túljutva pedig kiérünk a főtérre, ahol hatalmas, szinte nyomasztó terület tárul elénk. Közepén Lenin egészalakos szobra, amely kabátgallérját markolva, szigorú tekintettel néz körbe, körülötte pedig felújított szocreál paloták, a helyi kormányzat intézményei és az orosz vasúttársaság helyi központja. Csita az első város, ahol Lenin nem fémből, hanem kőből épült, és több tömbből összeeszkábált testét közelről fura törésvonalak szabdalják: hogy ez a város gazdagságára vagy épp világvégi szegénységére utal, azt nem tisztünk eldönteni.

A tiszteletet parancsoló szobor mögött hatalmas tömbház, előtte a forgalom elől lezárt út szeli át a teret: nyilván itt masíroznak a tankok felvonulás idején. Az egész tér olyan nyomasztó hangulatot áraszt, mint ha itt sosem múlt volna el a kommunizmus. A főtéren túl aztán elhagyott, üres utcák, régi tömbházak és leégett, vagy épp bontás alatt álló, félig összeroskadt faviskók következnek, amelyek mögött már épülnek az új, 15-20 emeletes blokkok Igen, itt, Csitában ma is panelházakat vagy arra hajazó épülettornyokat húznak fel városfejlesztés címén.

Kínai piacok és orosz katonák

Csita ma vasúti csomópont a Kínába vezető transzmandzsúriai és a Vlagyivosztokba tartó transz-szibériai vonalak találkozásánál. Ez a pozíció kereskedelmi központtá tette, Kínából tömegével áramlik be az áru a város piacaira. Ahogy a központtól elcsatangolva átvágunk néhány kihalt utcán, bele is botlunk a hatalmas kínai piacokba, amelyek kínai pólókkal, kínai sportcipőkkel és egyéb, a budapesti kínai üzletekből ismert, jellegzetesen műanyagszagú termékekkel vannak megrakva. A városnak erről a részéről sokat elmond, hogy útikönyvünk egy „nagy zöld csővezetéket” emel ki a térképen látnivalóként. A csövet mi is megtaláltuk: hogy mi folyik benne, az rejtély, de tényleg ott fut a piac melletti utca közepén. Valóban impresszív.

Feszültségekkel teli múltja azonban Csitát inkább katonai, mint kereskedelmi hagyományokkal áldotta meg az elmúlt évszázadban. A Szovjetunió széthullásáig a környéken található hatalmas katonai támaszpontok miatt zárt város volt, ahova külföldiek egyáltalán nem léphettek be. Most ugyan a vasútállomás környékén nyüzsgő orosz katonák egyike sem kérdez rá, hogy mért kenegeti két magyar a padlizsánkrémes szendvicseit a váróban, de az orosz hadsereg jelenlétét mindvégig a tarkónkon érezzük.

A fő látnivaló, amit ez a meglehetősen üres város kínált nekünk, épp a katonatisztek katonaszobrokkal díszített klubjának szomszédságában, a város hadi múzeumában található, ahol egy nagy vörös csillagos kapu mögött tankok, tüzérségi ágyúk és rakétavetők sorakoznak a múzeumkertben. Itt a város többi részével ellentétben nagy a jövés-menés: a bejárat előtt a 90-es éveket idéző plakátok hirdetik a helyi katonazenekar fellépését, bent pedig sétáló családanyák rakosgatják fel gyerekeiket a különböző kisebb-nagyobb tankokra. Mint ha ez lenne a tipikus vasárnap délutáni program: „Anyu, elmegyünk tankot mászni ebéd után? Persze kisfiam, de csak ha rendesen megeszed a kását!”