Zacskós sörrel, a mongol kán bosszújával és Lenin csillogóra kefélt szakállával fogadott minket az orosz főváros. Moszkva a transzszibériai expressz vonalának legnyugatibb, legnagyobb és természetesen legeurópaibb városa, de épp eléggé orosz ahhoz, hogy ráébressze az európai utazót: új világba lépett.

A moszkvai Vörös tér közepén, közvetlenül a Kreml fala mellett egy vörös, jellegtelen, lépcsőzetes piramis áll. A mi generációnkból valószínűleg már jóval kevesebben ismernék fel, mint a téren álló, mézeskalácsházhoz hasonlító hagymakupolás katedrálist, a Vaszilij Blazsennij székesegyházat, vagy a Kreml vörös tornyait, amelyek az orosz elnöki palota és számtalan aranykupolás templom körül magasodnak a tér és a Moszkva folyó között. Reggel 10 órakkor a legnagyobb sor mégis az apró piramishoz vezető, elkordonozott sávban áll, ahol koreai, amerikai, kínai és európai turisták tapossák egymást. A városközpont egyetlen ingyenes turistalátványossága ez: a piramis, a lépcsőzetes vörös mauzóleum rejti a Szovjetunió első „szentjének”, Leninnek a bebalzsamozott holttestét.

Megnézni Lenint nyilván kihagyhatatlan élmény, ha kicsit közelebb akarunk kerülni az ország múltjához és lelkéhez. Az öreg Vlagyimir Iljics azonban nemcsak igazi kuriózum, hanem hatalmas vita tárgya is: kilencven évvel a halála után egyre többen követelik, hogy testét eredeti végakarata szerint temessék el, és ne mutogassák tovább az embereknek, mint valami csillogó szuvenírt. Mások szerint viszont hiába akart Lenin békésen nyugodni a földben anyja sírja mellett, immár elválaszthatatlanul összeforrott az ország történelmével, és olyan szimbolikus műkinccsé vált, amelyet bűn lenne elpusztítani.

„Nem tud az égbe szállni”

Lenin különlegességét nem lehet nem érezni – ha másból nem, az egymást taposó turistákból, akik a reggel 10-kor nyitó mauzóleumnál már fél órával nyitás előtt mintegy ezren tülekednek végeláthatatlan sorban. A fényképezőgépet kattogtató ázsiaiak között azonban elvétve felbukkan néhány orosz is, aki nem a turistaként , hanem saját egykori vezetőjét látogatni jött. Előttünk egy pöttöm, sötétvörös hajú öregasszony például már háromszor látta Lenint, de most 14 éves forma, szőke kisunokáját hozta el, hogy ő is lássa, mielőtt eltemetnék. A FUCK feliratú fülbevalóval, miniszoknyában, napszemüvegben sorbanálló lány az unokák nyugodt beletörődésével várja a nagyi által beharangozott nagy látványt, miközben egy perverz koreai vénember két méterről fotózza gyerekes idomait.

„Van, akit zavar Lenin” – magyarázza az öregasszony. A fiatalok szerinte nem tudnak mit kezdeni az öreg kommunista örökségével, a keresztények pedig helytelenítik, hogy ott rohasztják a testet ilyen istentelenül: „azt gondolják, hogy amíg nincs eltemetve, a lelke nem tud kiszállni az égbe”. „Pedig engem nem zavar” – teszi hozzá: ő volt ifjú kommunista, aztán komszomol-tag, neki ez volt az élete. Az ezer sorban állóból ő az egyik, akinek a mauzóleum lakója tényleg jelent valamit, és most ezt meg akarja osztani unokájával. De azért nem aggódik érte túlságosan, és a kisemberek nyugalmával latolgatja Vlagyimir „túlélési esélyeit”.

Úgy tűnik, nagyon nem is kell félteni: amíg megvan, hatalmas tisztelettel kezelik az oroszok. Fényképezőgépet a közelébe sem hagynak vinni, a mauzóleumig detektoros kapukon át vezet az út, a föld alá vezető márványfolyosón pedig minden kanyarban vigyázzban álló őr strázsál. Maga a kripta egy apró terem több méterrel a Vörös tér felszíne alatt, közepén egy heroikus fémfoglalatba ágyazott üvegkoporsóval, amelyben csukott szemmel, összekulcsolt kezekkel fekszik a nagy ideológus. A mennyezetről vöröses lámpák világítják meg, hogy jobb színe legyen. Rá is fér, elvégre 90 éve halott.

Elsőre a legmegkapóbb, hogy milyen kicsike ember fekszik az üvegkalitkában. Lába takaró alatt, talán már meg sincs, a látható rész pedig alig egy méter: a viaszfigurának tűnő pöttöm ember olyan, mintha összement volna a hosszú idő alatt: talán csak fényesre kefélt, minden szálában csillogó szakállkája maradt a régi. „Igen, összement, eredetileg sokkal nagyobb volt” – erősíti meg az öregasszony, aki immár negyedszer látja a testet. De hát a korral jár... A halott előtt megállni nem szabad, lassú, kimért léptekkel vonul el előtte mindenki, hogy minél tovább láthassa, és két perc múlva már a katakomba kijáratában lépkedünk felfelé, hogy a többi szovjet híresség, Sztálin, Brezsnyev vagy Jurij Gagarin szobrai és emléktáblái mellett elvonulva kiérjünk a Vörös térre.

A verekedős jakut és az elveszett családfa

Moszkva persze nem csak Leninről szól – a 16 milliós, örvénylő nagyváros egy rövid látogatás alatt is bepillantást enged a végtelen Oroszország jelenébe. Például az embereken keresztül, akikkel találkoztunk. A hostelban egy fiatal, ázsiai beütésű srác, aki a távoli Jakutföldről, a Léna folyó partjának kis falujából, egy szál hátizsákkal és egy pár boxkesztyűvel jött a fővárosba. Utcai harcos – meséli, - éjszakai harci klubokba jár verekedni hobbiból, és állítólag a legújabb orosz háborús filmben is katonát játszik majd: az lesz 2015 legnagyobb filmje, de a címe még titok. Aztán ott a részeg orosz, aki reggel 10-kor pizsamának tűnő fehér köntösben támolyog oda a turistacsoporthoz teljesen beállva, és addig nem hagyja beszélni az idegenvezetőt, amíg két vállas turista (mi voltunk azok!) oda nem áll mellé, és barátilag el nem vezeti. És ott a finnugor bácsi, aki azért járja Kelet-Európát, hogy meglátogassa a Svejk című regény helyszíneit. Az öreg kapásból idézni tudja a regényben található össze magyar káromkodást („istenbaszameg”), rajong a Neoton Família és Kovács Kati dalaiért, és a kedvencei az Ötvös Csöpi filmek, amelyeket azonnal meg is mutat a netbookján.

Még keményebb történet Alisijáé, aki Athénból repült Moszkvába, hogy egyből utazzon tovább a déli Szaratov városába, megtalálni 25 éve elveszett apját. Az anyai ágon orosz és ukrán, apai ágon szerb és lengyel lány szülei egy kis kazah faluban keltek egybe, ahová Sztálin deportálta őket: pár évvel később azonban apunak nyoma veszett, anyu Lettországba ment a gyerekkel, és a most Görögországban dolgozó fiatal nő éves szabadságát kivéve keresi a gyökereit. Maga sem tudja, milyen nemzet lányának vallja magát.

Timur Lenk átka és a sztálini baklövések

Alisija szétszórt családja persze csak az egyik nyoma Sztálin örökségének Moszkvában – derül ki aztán, ahogy egy ingyenes városnéző túrán a Free Moscow Tour fiatal idegenvezetője, Mása elkezdi sorolni a turisák megborzongatására írt legendákat. Kiderül például, hogy a diktátor szabadította Moszkvára a második világháborút, amikor parancsot adott, hogy nyissák fel a szamarkandi kriptát, amelyben a mongol vezér, Dzsingisz kán unokája, Timur Lenk nyugszik. Timur Lenk a maga idejében hiába ostromolta Moszkvát, nem tudta bevenni a hatalmas falakat, és ezért bosszút esküdött, megígérte hogy visszatér. Amikor a szovjetek felnyitották a kriptáját, a helyiek tiltakoztak – meséli Mása, - mert azt tartotta a legenda, hogy a sír felnyitásával kiszabadul a háború szelleme. Másnap – és itt már az egész turistacsoport borzong – Hitler hadat üzent a Szovjetuniónak, és bombázni kezdte Moszkvát. „Vajon nem Timur Len bosszúja érte-e el a várost, amely évszázadokkal korábban csúfosan megverte a mongol hódítókat?” – kérdezi az idegenvezető huncut mosollyal.

Sztálin keze nyoma máshol is ott van a legendákban – szinte úgy érezzük, hogy minden félresikerült moszkvai projektért az őrült diktátort próbálják hibáztatni az egyébként soha nem hibázó oroszok. A város kör alakú, barna metróvonala például úgy született – meséli Mása,  - hogy Sztálin aláírta a terveket, majd véletlenül rátette a kávéscsészéjét a tervrajzra, és az egy barna körgyűrűt húzott a térképen. A mérnökök meg persze annyira féltek Sztálin haragjától, hogy nem mertek szólni, és inkább a kávényomok mentén is építettek egy metrót. (Attól nem féltek, hogy mit szól Sztálin, ha meglátja, hogy mennyibe került a metrója, amelyről ő nem is tudott…?). A híres Moszkva szálló homlokzata pedig azért felemás, mert Sztálin kétféle tervet is aláírt, és az építészek nem tudták, melyik változatot építsék meg.

Az efféle rettegős legendák lehetnek ugyan a múlt homályába vesző mendemondák, de tény, hogy Moszkvában ma is érződik a megkérdőjelezhetetlen hatalom jelenléte. Az utcákon fel-alá kószálnak az ezer féle egyenruhában megjelenő hatóságok, katonák, tányérsapkás és terepszínű rendőrök, mintha a város sosem múló készültségben figyelne bárkire, aki szabályt sért. Ez még az esti sörözésre is rányomja a bélyegét. Üvegből jobb nem sörözni az utcán, mert megbüntet a rendőr – tanácsolta a kisbolt segítőkész eladónője. De 5-5 rubelért ad ő nekünk kis nejlonzacskót: ha abban tartjuk az üveget, a rendőr „nem látja” a sört. Zacskós sört fogyasztva nem borul ránk se Sztálin, se Putyin kávéscsészéje, és ezen a furfangos megoldáson felbátorodva már a Vörös téren sem rettegünk. Gyorsan készülnek a mézeskalács-katedrálist megnyalogató fényképek, és a rendőrök között még arra is rávetemedünk, hogy Sixy – egy fénykép erejéig – megnyalja Lenin mauzóleumát.