Az oroszok által beolvasztott mongol nép, a burjátok földjén két örök életű ember hagyta ott a nyomát. Az egyik Lenin, akinek itt, Ulan-Ude városában található a legnagyobb szobra, a világ legnagyobb Lenin-feje. A másik az orosz buddhisták egykori vezetője, a 12. Pandito Hambo láma, aki a burjátok hite szerint 1927 óta szent tetszhalottként meditál lótuszülésben. Hogy a kettő hogy fér meg egymással? Utánajártunk a buddhista Oroszország központjában.

Amikor a Bajkál nyugati partján fekvő Burjátföld fővárosában, Ulan-Udében kilépünk a vasútállomásról, egyszerre arcon csap a felismerés: Oroszországon keresztülutazva mélyen Ázsia szívébe jutottunk. Eddig nem sok különbséget mutattak az orosz panelvárosok és a hagyományos orosz rönkházak, mindenhol ugyanazok a cirill betűs feliratok és orosz arcok néztek vissza, akárhányezer kilométerre is voltunk Európa határától. Itt viszont hirtelen óriásit változik a világ: tíz szembejövőből heten vágott szemű, lapos orrú, barna bőrű ázsiaiak, jellegzetesen kiugró, széles mongol arccal.

Burjátföldön az oroszok már csak vendégek, betelepülők, és mégis: az ázsiai figurák a minibusz volánjánál, az étterem pultjánál, az újságárusbódéban egytől egyig oroszul beszélnek: orosz állampolgárok, orosz nyelven, de burját szívvel. Az itt élő nép, a burjátok attól különlegesek, hogy bár a legláthatóbb módon elütnek az Európából érkező, Szibériát gyarmatosító oroszoktól, teljes békében élnek azokkal a saját földjükön.

„A burjátok a legbékésebb nép egész Oroszországban” – mondja Ulan-Ude-i hostelünk ügyeletes gondnoka, Szilvija, egy egyetemista burját lány, aki ugyan töri az angolt, de szívesen beszél a népéről. Ő maga is orosznak vallja magát, és kollégáival is oroszul beszél: de a szíve mélyén burját, és sosem adná fel örökségét. A Bajkál-tó keleti oldalán található falujában gyerekként még sámánista szertartásokon imádkozott a tó szelleméhez, amit ma, PR-szakos egyetemistaként is szakállas öregembernek képzel. Közben viszont egy olyan hostelben dolgozik, ahol a két hálószoba is kifejezi az oroszok és a burjátok együttélését: az egyik fölött „burját szoba”, a másik fölött „orosz szoba” felirat áll nagy betűkkel, és a kettő között méretben vagy komfortban igazán semmi különbség nincs.

Burjátok Ulan-Ude utcáin

Naná, hogy buddhista

A burjátok és oroszok közötti nagy békességnek sok nyoma van: például rengeteg vegyes házasság van burjátok és oroszok között – példálózik egy burját tanítónő, akivel egy marsrútkán, orosz minibuszon elegyedünk szóba. A tanítónő szerint azzal sincs gond, hogy negyedik osztálytól kezdve a burját gyerekek is oroszul tanulnak az iskolában: addig mindenkinek meg kell tanulnia tökéletesen oroszul, és aztán a burját nyelvóra kivételével már minden oroszul megy. De ez itt így természetes.

A nagy békességet és megértést talán a helyiek vallása okozza: a burjátok nagy része ugyanis a tibeti buddhizmus helyi ágának követője.”Ön buddhista?” kérdezzük a minibusz vezetőjét, aki az Ulan-Udétől alig egy órára lévő buddhista kolostorkomplexumba, az orosz buddhizmus központjának számító Ivolginszki Dacánba visz minket (az orosz és mongol dacán kifejezés vallási egyetemet működtető buddhista kolostort jelent). A férfi, akinek a volánján egy automatikusan forgó, műanyag imamalom pörög egész út alatt, kicsit el is csodálkozik a kérdésen: „Naná, hogy buddhista, mi más lennék? Burját vagyok”.

Az első ülésen utazó tanárnő szintén: „Az orosz buddhizmus központjában élek, hogy ne lennék buddhista?” Ő ugyanis a kolostor körül épült faluban lakik, és ott éltek már a szülei és a nagyszülei is: ezeknek az embereknek a vallás teljesen élő, hétköznapi valóság. Hogy mindez mennyire békére tanít, azt pedig már egy fiatal buddhista láma magyarázza el nekünk a kolostorban: „A buddhizmus a legbékésebb, legelfogadóbb vallás a világon” - mondja.

Buddhista lámával beszélgetünk

Sztálin hálája

Ezeknek a békés buddhistáknak a vallása már az 17. század közepétól, a cárok idejétől kezdve virágzott Oroszország Bajkálon túli területén, ahova tucatjával vándoroltak be a buddhista szerzetesek Mongóliából és Tibetből – tudjuk meg angol nyelvú idegenvezetőnktől, aki körbevezet minket a dacánban. A nő a kolostorban működő buddhista egyetemen tanítja a fiatal szerzeteseket és hallgatókat angolra – ennek ellenére sokszor keresgéli a szavakat és gabalyodik bele a nyelvtanba. De annyira nem aggasztja: az angol nyelv csak sokadlagos fontosságú az orosz anyanyelvű szerzeteseknek, akik itt inkább tibetiül tanulnak, a buddhista istenek történeteit magolják és rajzolásra, valamint főleg buddhista filozófiára okítják őket.

A buddhizmus ma valódi reneszánszát éli Burjátföldön – az előző rendszerben ugyanis keményen korlátozták a terjesztését. A Szovjetunió első éveiben még virágzott a vallás, 16 kolostor, és 432 buddhista közösség működött az ország területén, több mint 70 láma és 300 000 buddhista élt itt. A kommunisták azonban a helyiek szerint az orosz vallások közül a buddhisták ellen léptek fel a legbrutálisabban, és majdnem minden kolostort földig romboltak, majdnem minden szerzetest gulágokba küldtek. A vallás a második világháború után támadhatott fel újra korlátozott keretek között, amikor a világháborúban nyújtott segítségért hálából Sztálin engedélyezte a mai vallási központ, az Ivolginszki Dacán felépítését, és a szigorúan ellenőrzött buddhista vallási tanács felállítását.

Idegenvezetőnk is a szerzetesnövendékeket tanítja

Szent templomok és a megvilágosodott láma

A hatalmas kolostorkomplexumon meg is látszik, hogy csupán 65 éve kezdték építeni a lerombolt kolostorok helyére: cifra főtemplomai, a gyalogutak mentén felállított imamalmok és az épületek közt emelkedő stupák ugyan varázslatos keleti misztikumot sugároznak, de a vallási épületek mellett szegényes, tákolt orosz faházak állnak, amelyek ablakaiből ki-kifröccsen a szigetelés sárga habja. Itt laknak a szerzetesek és a növendékek, akiknek mindennapi életéről a kolostoron átvezető gyalogjárda mellett éppúgy árulkodnak az aprópénzzel teleszórt imahelyek, mint a házak között éktelenkedő, igénytelen pottyantós budik.

A kolostor státuszát azonban nem lehet kétségbe vonni: vezetőnk szerint több mint száz diák tanul itt Oroszország minden tájáról, 40 láma végez szertartásokat, és három tibetből meghívott tanítójuk is oktat a falakon belül működő egyetemen. Nem csak könyvből oktatnak, de a csupán szájról szájra továbbadott tantrikus tudást is okítják, igaz, csak a legfelkészültebb kiválasztottaknak. Miközben mi látogatókként végigjárjuk a templomokat, azokban itt-ott lótuszülésben mormoló szerzetesek olvassák az arasznyi papírokból összeálló szent könyveket.

A kolostor hírnevét azonban nem a neves tanárok adják, hanem az 1927-ben elhunyt orosz buddhista vezető, a 12. Pandito Hambo láma csodás öröksége, amely máig izgalomban tartja a vallásos és a tudományos világot. A láma, Dasi-Dorzó Itigelov állítólag lótuszülésben imádkozva hunyt el, és 30 évvel állítólagos halála után sírját felnyitva még mindig teljesen ép állapotban találták meg a testét (képet itt találni róla). A férfi a kolostor vezetői szerint azóta is lótuszülésben ül, és szövetei nem indultak bomlásnak, noha soha nem volt bebalzsamozva. Állítólag tudományos vizsgálatok kimutatták azt is, hogy a körme és a haja nagyon lassan, de továbbra is nő.

Pörgetjük az imamalmot

Idegenvezetőnk szerint a helyi buddhisták úgy hiszik, hogy nem is halt meg, csak megvilágosodott, és azóta is ebben az állapotban üldögél: ő a legutolsó ismert ember, aki Buddhához hasonlóan eljutott a megvilágosodás tökéletes állapotába. A testét egy díszes, hatalmas templomban tartják a kolostor közepén, és látni csak kivételes alkalmakkor láthatják őt a kiválasztottak. A csillogo szemű idegenvezető szerint olyankor a férfi puszta jelenléte is embereket gyógyít, és ha sokan nézik, a 160 éves láma bőre izzadni kezd. Hogy igaz-e, azt ellenőrizni nem tudjuk, de az biztos, hogy nagy hírverést hoz a burját pusztában álló kolostornak.

Kaotikus város Lenin örökségével

Ez a nagy buddhista hagyomány, valamint a burjátok másik felében még mindig élő sámánista hit elég nehezen összeegyeztethető a múlt század bő felét kitevő kommunizmussal, amely szintén keményen otthagyta nyomát a környéken. Bár a külvárosban most is a kaotikus faházak uralják a városképet, a várost átszelő folyó mentén itt is lepusztult gyárak csontvázai emelkednek, a város központjában pedig a sztálinbarokk oszlopos épületei sorakoznak a főtér körül. A többi szibériai városhoz képest UlanUde így is inkább kaotikus, nyüzsgő ázsiai település látszatát kelti a nyüzsgő népével, az ízletes burját húsos tésztagombócokkal és a különleges kulturális káosszal. „Nem is város az, inkább csak egy nagy burját falu” – legyint mosolyogva burját buszvezetőnk a városba vezető visszaúton.

Hogy a kommunizmus mégis diadalt arasson Burjátföldön, az egykori szovjet vezetők igazi különlegességgel kedveskedtek Ulan-Ude lakosainak. Itt, a város főterén áll a világ legnagyobb Lenin-feje, egy hatalmas bronz szobor, amely csak nyaktól fölfele ábrázolja Vlagyimir Iljicset, de olyan méretarányban, hogy az igazán elismerést kelt. Ez a szobor pedig tapasztalatunk szerint meglehetősen megosztja a város lakóit és látogatóit.

A hatalmas Lenin

A külföldi turisták egyértelműen kuriózumnak tekintik az óriás-Lenint, és mint olyan, igyekeznek a legtöbbet kihozni belőle. Hostelünk vécéjének falát sűrűn díszítik a külföldi utazók által készített, viccesebbnél kreatívabb fotók, amelyeken a leninfejjel pózolnak. Az egyik napszemöveget tart Lenin orrára, a másik egy magazinból olvas fel neki, a harmadik úgy tesz, mint ha bakugrással szökellne át a hatalmas koponya fölött. Meg kell hagyni, mi sem tudtuk megállni, hogy néhány szórakoztató képet ne kattintsunk ezzel a szoborkülönlegességgel a háttérben.

Van azonban, aki kifejezetten büszke a hatalmas Leninre. „Szeretem azt a szobrot, végül is ez a világon a legnagyobb” – büszkélkedik a burját tanárnő. A második Kínában van, de az ő városukat ez teszi híressé” - mondja. Hogy mért pont a burjátok építettek ekkorát? „Annak idején mindenben versenyeztek a városok, ezt a versenyt mi nyertük” – magyarázza büszkén.

Lenin feje mindenkit megihlet

A buszvezető viszont csak legyint: „Ne is hallgassatok rá, ő kommunista, az volt és most is az, csak ezért rajong a szoborért”. Neki annyira nem jön be a hatalmas fej, de így sem kell búslakodnia. A helyi szóbeszéd szerint ugyanis hiába sózták rá Ulan-Udére a gigantikus szobrot a szovjetek, a burjátok nevethettek a végén: Lenin arca ugyanis kifejezetten keleties vonásokkal bír, szinte olyan, mint ha ő maga is burját lenne.