Valószerűtlen méltósággal magasodnak a végtelen fenyvesek fölé Krasznojarszk misztikus sziklatornyai, az elpusztíthatatlan sztolbok. Bár azt hittük, nem éljük túl, egy félelmet nem ismerő öreg sziklamászó segítségével mi is meghódítottuk az egyik legnagyobb közép-szibériai óriást.

Egy rémisztően meredek, csupasz sziklafalhoz kapaszkodunk tíz körömmel az erdő fölé magasodó, hatalmas kőtorony oldalában. Alattunk 15 emelet mélységben a szibériai fenyők csúcsai, felettünk 15 emelet magasan a sziklaorom teteje. A mélységtől csak a sziklába vájt körmeink választanak el, olyan, mint ha sziklamászók vagy ipari alpinisták lennénk kötél és biztosítás nélkül a természet szürreális felhőkarcolójának oldalában. „Nem vagyunk normálisak” – dörmögjük magunk elé monoton hangon, ahogy visszanézünk az alattunk tátongó feneketlen mélységbe.

Közép-Szibéria egyik legszebb természetvédelmi parkjában, a Krasznojarszk melletti Sztolbi parkban vagyunk, amely a várostól bő kétórás járóföldre terül el a Jenyiszej menti hegyekben. Itt, Krasznojarszk környékén a tajga végeláthatatlan nyírfaerdőit és sík mocsarait hatalmas hegyek váltják fel, a fenyvesekből pedig a park területén valószínűtlen tömegű és magasságú sziklatornyok emelkednek az erdők fölé. Mintha egy ősi civilizáció hátrahagyott palotái vigyáznák méltóságteljes őrszemekként az alattuk elterülő világot.

A sziklatornyokat oroszul sztolboknak nevezik, innen kapta nevét a park is. „A sztolb azt jelenti, hogy elpusztíthatatlan” – magyarázza a parkban egy itt dolgozó fiatal lány (a szó valójában oszlopot jelent oroszul). Az erdők, a hegyek, az emberek jönnek-mennek, de ezek a sziklatorony-őrszemek szerinte itt állnak az idők végezetéig. A krasznojarszki oroszok pedig meglehetős rajongással zarándokolnak hozzájuk minden szabadidejükben: a 900 000 lakosú nagyvárosból hétvégente ezrével özönlenek a túrázók a hegyekbe.


A Második Sztolb

Az erdőjáró szibériai népek pedig - mint kiderült – nem elégednek meg azzal, hogy alulról csodálják a sziklaóriásokat. Az oroszok a halállal farkasszemet nézve, bakkecskék módjára szökellnek fel a szinte függőleges sziklafalakon, hogy 80-100 méter magasból, az erdő fölötti kőtornyokról tekinthessenek szét a körülöttük elterülő erdők és völgyek fölött. Mivel a sztolbok oldalában nincs kiépített ösvény, korlát vagy kötél, kívülről mindez úgy néz ki, mint ha kőszáli kecskék vagy pókok szaladgálnának a falakon. Mi pedig nem értjük, hogy nem szorult ezekbe az emberekbe egy szemernyi tériszony sem félarasznyira a halálos zuhanást jelentő sziklaperemtől, ahol néha szinte láthatatlan párkányokon sétálnak keresztül teljes hidegvérrel.

„Ki számolja?”

A körülöttünk kapaszkodó, sétáló, sőt, néha szökdécselő oroszok láthatóan jól mulatnak a járást nem ismerő idegenek rettegésén. „Hányan halnak meg itt évente?” – fordulok egy csoport fiatalhoz, akik a fölöttem húzódó szirten üldögélnek. „Sokan” – legyintenek azok mosolyogva. „Jobb nem tudni”. Ehhez képest a helyiek láthatóan gyerekeiket is rendszeresen hozzák ide, és tizenévesek, kisiskolások is biztosítás nélkül futkároznak a sziklákon. „Mi itt növünk fel, ide járunk gyerekkorunk óta”  - magyarázza a parkban dolgozó lány.

Mindez számunkra egyáltalán nem megnyugtató, és amikor 15 méterre a föld fölött elakadunk egy ijesztő fordulóban, már a feladás küszöbén állunk. De akkor egy rutinosan szökdécselő öreg visszafordul a következő kanyarból, és segítőkészen integetni kezd. Hálásak lennénk, ha hagyna minket visszatérni a biztonságot jelentő talajszintre, de ő nem tágít: fejébe vette, hogy felvezeti a mulatságos idegeneket a 80 méter magas Első Sztolb tetejére. Ám legyen. „Hányan is halnak itt meg évente?” – kérdezem meg a biztonság kedvéért tőle is. „Ugyan… ki számolja azt?” – mosolyog huncutul az öreg.

Így másztunk fel a sztolbra

Eduard – mint később megtudjuk – egész életében a sztolbokat mászta, ismer minden sziklát, minden csapást, minden kapaszkodót. Nem csak az Első Sztolbot mászta meg ezerszer, de a vele szemközti, még magasabb, még meredekebb másodikat is, és a körülöttünk a fák közül kikandikáló Nagypapát, Nagymamát, az Unokát és a többi sziklaóriást is. „Más országokban nem jártam, de ha volt egy kis szabadidőm, mindig ide jöttem: mit is kezdenék magammal a nagyvárosban?” – magyarázza. Alkalmi vezetőnk építőmunkás volt Krasznojarszkban, most nyugdíjas: ahol mi leizzadunk és négykézláb kúszunk, ott békésen sétál egyenes derékkal, és mindig előre megmondja, melyik kezünket, lábunkat és térdünket melyik hasadékba tegyük.

Bő egy órás megfeszített küzdelem és halálfélelem után tárul elénk a völgy a körben kikandikáló többi sziklatoronnyal. A tériszony a sztolb tetején sem múlik, hiszen egy rossz lépés itt is 30 emeletnyi zuhanást eredményez, de a látvány kárpótol. Pár sziklával lejjebb emberek napoznak, alattunk pedig a világ – mint ha helikopterről néznénk. „Ti vagytok most a szikla királyai” – mosolyog Eduard, ahogy az egyik kiszögellésen guggolva meghúzza a kulacsát. Vagy kecskeember, vagy valamilyen őrangyal lehet, aki a gravitációt még hírből sem ismeri – máshogy nem tudunk gondolni rá.

Medvék, kullancsok és tanösvények

A sztolb megmászása jól mutatja Szibéria vadságát: miközben Nyugat-Európában az emberek már egy biztosítás nélkül háztetőn dolgozó munkástól is infarktust kapnak, itt cikinek számít, aki nem vág neki a nyaktörő útnak. Persze nem is vártunk mást a krasznojarszki hegyektől, de az előítéleteinket épp ezért csúfosan megcáfolta a Sztolbi park. Lent, a sziklatornyok alatt az erdőben olyan kiépített parkerdő és infrastruktúra húzódik, amit utoljára amerikai nemzeti parkokban láttunk.

Még medvét is tettek ki nekünk

Bizony szakítani kell azzal az elképzeléssel, hogy Szibériában minden lepusztult, rozsdásodik és rohad: itt tökéletesen kiépített fa felüljárók vezetnek át a fák között, tájékoztató jelekkel, információs táblákkal, padokkal, pihenőkkel, büfékkel, mászókákkal és játszóterekkel. A fák között néhány helyen még vadállatok figuráit is elrejtették, hogy szinte élethű formában láthassák őket az ide kiránduló oroszok.

A fantasztikus infrastruktúra mellett leginkább a kullancsoktól kell rettegni, amelyek itt állítólag különösen fertőzöttek, és nagyon nagy arányban okoznak gyógyíthatatlan agyhártyagyulladást. A bejáratnál pedig arra figyelmeztetett minket a löttykávét kínáló büfés néni, hogy inkább ne kószáljunk el nagyon az erdőben, mert a környező erdőtüzek miatt nagyon sok medve gyűlt a környékre. „Mi is láttunk tavasszal medvenyomokat” – erősíti meg egy túrázó asszony, - de ha arra jártok, amerre a többi ember is megy, nem lesz bajotok”. A medvepara tart is egy darabig, de természetesen semmivé töpörödik, amint mászni kezdünk a rettenetes sztolbra.

Jurta a panelrengetegben

A sztolb tetejéről is látható, a Jenyiszej kanyarulatában terpeszkedő Krasznojarszk nem tartogat olyan lélegzetelállító látványokat az utazónak, mint a monumentális sziklaformációk, de azért nem marad szégyenben parkja mögött. A város főterén saját gallérjába kapaszkodó Lenin-szobor feszít, a belvárosban pedig további hangulatos szobrok és sok jó állapotban megőrzött történelmi épület sorakozik. A lámpaoszlopokról – mint valami furcsa ellenutópiában – félhangos vásári zene szól, az utcákat műanyagból öntött, éjjel világító műfák szegélyezik, a főutca végén pedig egy befejezetlen felhőkarcoló csontváza alatt hangulatos gyaloghíd ível át a folyón.

Az egész Szibériát átszelő, végtelenül tekergő Jenyiszej partján aztán megmutatja rozsdás arcát a panelekkel szegélyezett, valódi nagyváros is. A folyóparton kikötött étteremhajókat lassan falja az enyészet, és bár a parti bár pavilonjai alatt meglehetős népszerűségnek örvend a 60 (450 forint) rubeles sör, ez a világ már köszönőviszonyban sincs a hegyek tisztaságával.

A természet és a szovjet nagyváros ellentmondását legjobban a folyóparton felhúzott, hatalmas, egybefüggő panelsor és az előtte kuporgó apró jurta mutatja meg, ahová Max, egy jobb módú krasznojarszki fiatal kalauzol minket. A környezetétől teljesen elütő jurtában a fiú barátai üzemeltetnek közép-ázsiai éttermet a Krasznojarszktól délre található, mongolokkal rokon tuva nép hagyományai szerint. Bár a sátor aprónak tűnik, belülről elképesztően tágas, a buddhista szimbólumok, zászlók és nomád berendezés pedig teljesen autentikus környezetet varázsol a birkahúsból vagy épp pulykából készített, méregdrága sasliknak. Mézsörrel leöblítve, francia utazók és orosz házigazdák társaságában egészen üdítő – még akkor is, ha Max ragaszkodik hozzá, hogy Krasznojarszk szörnyű hely, amit ő soha nem fog igazán megszeretni.