Valódi vonat helyett egy helyi járattal, orosz nevén elektricskával vágtunk neki az egész ázsiát átszelő transzszibériai utazásnak. A barátságos zöld kocsik egészen HÉV-hangulatot varázsoltak utunk első és talán legrövidebb szakaszára, bár a sorra felbukkanó árusok és a gitározó katonazenekar valamiért hiányzik a budapesti tömegközlekedésből. Egy-egy állomáson aztán megmutatták magukat a zsúfolt távolsági alvókocsik is.

Kicsit savanyú szájízzel vettük át a transszibériai vasútvonalon kezdődő kalandunk első vonatjegyét a moszkvai Kurszkij pályaudvar pénztárosától: a beharangozott nagy, rózsaszín, ezer információval teleírt papírlap helyett egy apró, vonalkódos papírfecnit nyomtak a kezünkbe, amely még bolti nyugtának is ciki lenne. A külalakért csak az kárpótolt, hogy ez a a fecni közel harmadannyiba került, mint egy normális vonatjegy, és alig lassabban juttat el ugyanoda: utunk első állomására, Vlagyimir városába.

A nagy utazást tehát egy kis vonattal, az oroszok által elektricskának nevezett helyi érdekű vasúttal kezdtük meg, amely háromfős üléssoraival, hatfős blokkjaival is elég tágasnak és kényelmesnek tűnt három órára. A barátságos, öreg, zöld járgány valószínűleg vissza is sírjuk majd, amikor sokkal szutyokabb, levegőtlen vagonokban 10-16 órákat fogunk zötykölődni.

Az elektricska hangulatának tökéletesen megágyaz, hogy már az indulás előtt fél percenként végigvonul a kocsikon egy öregasszony vagy egy szakadtabb férfi hatalmas szatyorral, és fagylaltot, üdítőt, sört kínál. Aztán jönnek a szofisztikáltabb árusok is: néhányan legyezőt, néhányan rejtvényújságot kínálnak öt percenként. De volt olyan is, aki kristálypoharat próbált ránktukmálni a zötykölődő vonaton, három rokkant katona pedig egy hatalmas farkaskutyával tűnt fel, és gitárkísérettel hazafias dalt zengett a vagonnak. Az nem volt egyértelmű, hogy koldulni, vagy csupán szórakoztatni akartak, pénzt mindenesetre nem kaptak senkitől.

 
szólj hozzá: Katonazene a vonaton

A zöld elektricska azonban csak kivételes színfoltja lesz szibériai utunknak. A pályaudvarokon mellettünk elhaladó vonatok már az első nap megmutatták, hogy nagyon más vár ránk, amikor mélyebben behatolunk a keleti vidékekre. A szemközti ablakban vaskos ágyneműkel megrakott, lehajtott ágyak, félmeztelenül kártyázó vagy eszegető utasok (nyilván pocakos férfiakról és nem fiatal modellányokról van szó), az egymásba lógó ágyak között bugyogóban rohangászó kisgyerekek tűnnek fel. Már az elektricskán készülünk a harmadosztályú kocsik utánozhatatlan miliőjére szívvel lélekkel, és úgy tűnik, érik egy nagy szibériai vonat-összehasonlítás is.